Levélírónk nem rég kilépett egy követelésekkel és alázásokkal teli kapcsolatból. Most üzenni szeretne azoknak, akik hasonló pasik mellett vergődnek, hogy tudják: vannak különb, jobb és szerethetőbb férfiak is azokon kívül, akikről azt hiszik, náluk megfelelőbbet úgysem találhatnak, és slussz.
Fedezd fel és használd! Ha lazán ismerkednél, barátkoznál, de nyitott vagy egy kis extra kényeztetésre is, akkor a Barátság Extrákkal kapcsolat passzol hozzád. Aki még nem tudja: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Több ismerősöm közt is van olyan, aki nem mer kilépni a kapcsolatából, és inkább már csak vagy megszokásból, vagy az egyedül maradás miatti félelemből van együtt valakivel. Ez bizony nem szerelem, hanem függés. A szakítás nehéz, de meg kell lépni, és utána az újbóli keresgélés sem könnyíti meg a dolgot lelkileg. Sajnos az egyik legjobb barátnőm is azt mondja, hogy ő inkább marad a mostani párjával, akivel sehogy se jön ki - mindketten teljesen más emberek -, minthogy valaki mással újra kezdje a nulláról, mert őt legalább már ismeri, nem kíván újra, 34 évesen belelendülni a társkeresésbe. Pedig ha boldog akarsz lenni és megalkuvás nélküli életet szeretnél, akkor bele kell lendülni újra.
Ami engem illet, én is dobtam egy „jó” kapcsolatot: amikor már látta, hogy engesztelhetetlen vagyok, még belém vágott utoljára, és tudtomra adta, hogy amúgy sem én vagyok a zsánere. Mint minden nő, én is hiú vagyok, és ez nagyon megmaradt bennem. Miért kell egyes férfiaknak úgy szakítaniuk, hogy a szép emlékeket is lelőjék vele? Vigyen mindent az áradat, mert itt csak ők lehetnek megsértődve. Miért kell szakításkor teljesen megsemmisíteni a másikat? Tehát ha nem én vagyok a zsánere, hogy bírt velem együtt lenni?? Persze, valószínűleg nem így van, csak utoljára még nagyon meg akart bántani valamivel, hogy ő legyen fölényben és tükörbe tudjon nézni utána is. Azt is megemlítette, hogy én előbbre helyeztem a saját dolgaimat az ő „sérelmeinél”.
Próbáltam magamban elhessegetni a gondolatot, mert egyrészt még most is fáj, másrészt az önbizalmamnak sem tett jót. Próbáltam elfelejteni az egészet, de ha igazságtalanul vádolnak valótlanságokkal, azt nagyon-nagyon nem bírom. Amúgy még előtte megspékelte azzal az utólagos vallomással is, hogy mielőtt mi összejöttünk volna, még az exével volt, akitől a gyereke is van (az előbbiről nem volt tudomásom, a gyerekről legalább igen, azt elmondta) de onnan is értesültem a gyerekéről, hogy sokat hasonlítgatott „tréfásan” a volt párjához... egészen a háziasságomra vonatkozó kifogásaitól addig, hogy milyen volt az exe a terhessége alatt, a gyereknevelési nézeteiig,.. amikhez nekem igazán semmi közöm. Még azt is megjegyezte, hogy ha én semmiben sem értek vele egyet, ami a jövőbeni terveit illeti, akkor egyedül fogok maradni az anyámmal, és passz. Mert senkinek nem fogok „így” kelleni.
Mondtam egyszer, hogy tudom, hogy úgy általában nem vagyok elég ügyes, erre rávágta, hogy csak akkor élne együtt velem, ha előtte összeszedem magam, legyek olyan, akire büszke lehet... Hát szerintem lovakra, meg autókra, meg motorokra szoktak a pasik büszkék lenni. Ilyenkor mégis valahol azt várnám, hogy mivel ő a párom, kicsit biztasson, és még ha nem is annyira igaz, mondja néha, hogy igenis, ügyes vagy, tehetséges vagy, szép vagy. A követelés önmagában nem elég. Valahol attól is féltem, hogy olyanná válhatok mellette, mint ő, vagy még rosszabb...
Ebből a játékból kijöttem, és csak üzenni szeretnék azoknak a sorstársaimnak, akik ilyen gyönyörű kapcsolatokban tengődve sok mindent eltűrnek, míg örökre bele nem ragadnak. Vannak különb, jobb és szerethetőbb férfiak is azokon kívül, akikről azt hiszik, nekik utalta ki a sors és az az egy létezik csak. A.