Elsősorban a férfitársaimhoz szólok, akik bíznak még abban, hogy léteznek normális nők, akik részesültek valamilyen otthoni nevelésben is. A sztori a következő: a neten megismerkedtem egy értelmes, konszolidált lánnyal. Nem is tudom jobban leírni – egyszerűen okés volt, finom és elegáns. Egyszer találkoztunk, beszélgettünk, majd álmaim nője eltűnt. Egy hét múlva került elő és azt mondta, bocsássak meg, de síelni volt. Mondom, semmi baj, csak elfelejtettél előre szólni. Erre azt mondja, hogy miért szólt volna, amikor nem vagyok a férje, és nem köteles beszámolni róla, hova megy, hiszen még csak egyszer találkoztunk. Ez igaz, csak a neten való rengeteg levelezésünk végett úgy éreztem, valahogy közelebb kerültünk. Az eddig kialakult kép összetört bennem.

Amikor újból találkoztunk, közölte, hogy csak lefeküdni szeretne velem, többet nem - ilyen nyersen, mint ahogy írom. Mondom, hogy nem, köszönöm, én nem tudom, ezt így betervezni. Nekem nem megy ilyen módon. Ekkor nemesen, hidegen felvonta a szemöldökét és azt mondta, hogy szívesen megadja egy barátnője számát, aki „amolyan szerelmes versolvasgatós típus”. Nem azzal volt a bajom, hogy csak szexet akar, (ki nem ?) nekem is volt már úgy, - az volt a legvisszataszítóbb, hogy ezt minden habosítás nélkül lazán beletolta az arcomba. Mintha nem párkapcsolatról, hanem egy autó adásvételi szerződéséről beszélnénk. Nem akartam látni többet, amit megírtam neki. Meg is értette. Ez a fajta lány az, akit az utca nevelt, majd valahogy a személyiségére erőszakolt egy kis make up-ot, hogy trendi legyen és ne látszódjon a felszín alatti borderline. Lányok, miért csináljátok ezt? Tanulság: a látszat csaj.