Boldogult lánykoromban (48 kg, hosszú, barna haj, nagy őzike szemek, függetlenség, ahhh!…) tagja voltam egy táncegyüttesnek. Kötelezettségünk volt, hogy állami ünnepeken fellépjünk valamilyen honvédségi rendezvényen. Itt láttam meg a nézőtér első sorában egy félistent, szőkés hajjal, lezseren, jóképű ábrázattal, és olyan tekintettel nézett, hogy felállt volna a szőr a lábamon, ha lett volna.

Szóval, álomszép volt, életemben nem láttam még addig olyan jó svádájú srácot (Hollywood még nem fedezte fel Hugh Jackmant). Még a gyakorló öltözet is baromi jól állt neki. Mit ad a jó ég, a legközelebbi próba után megvárt a kijáratnál, és találkozót kért. Rögtön ráálltam, és két nap múlva találkoztunk. Ahogy elkezdtünk beszélgetni, kezdett leolvadni róla a korábban feltételezett „félisten” titulus. Nemcsak életem legjobb pasija volt, hanem a legbutább is. Szerintem azt sem tudta, kicsoda az a Jókai Mór. Salinger nevének hallását meg végképp nem feltételeztem róla. Semmiről nem tudtam vele dumálni, csak arról, hogy milyen diszkóba jár, miket szokott a haverjaival csinálni (roncs Ladákkal száguldozni), ahogy belemelegedett a „szórakoztatásomba”, egyre jobban éreztem, hogy én még csókolózni is képtelen lennék vele. Miközben szenvedtem, azon agyaltam lázasan, milyen rendkívül fontos dologra hivatkozva léphetnék le. Szegény, nem értette, amikor hazakísért, miért mondtam gyors és határozott nemet a következő randi lehetőségére. Sokszor halljuk, hogy a pasiknak nem fontos egy jó nő esetén az, hogy tudja, hol terül el az USA, anélkül is remekül megy velük a szex. Lehet, hogy másoknak nem okoz gondot az, hogy nem tud a partnerrel közös témát találni, és ez a testi vonzalmat is paffra teszi. Érdekelne, hogy más lányoknak, asszonyoknak is volt / van-e hasonló tapasztalata, élménye.