„Inkább napi szinten nyüstölik a nejüket, mintsem meg kelljen válniuk azoktól a viszonylagos kedvezményektől, amiket mégiscsak kedves feleségük biztosít rendre nap, mint nap” – Inkább egy nagyon figyelemreméltó (és vitára hangoló) eszmefuttatás következik, mint rendhagyó sztori, de a szerző ígéri, ha igény lesz rá, személyes példával is alátámasztja elméletét. A családalapítás a kezdet vagy a vég? Most megtudhatod!
Többen vannak, mint gondolnád, azon férfitársaim, akik válnának, de valami oknál fogva nem teszik meg. Miért is nem? Inkább "vállalják" a házasság szürke hétköznapjainak monoton (meg)szokás rendszerével és/vagy rendszertelenségével együtt járó civakodásokat Ahogyan egy ember személyisége igencsak összetett és bonyolult, legalább annyira hasonlatos egy házasság akár az elején, akár a vége felé közeledve. Miért is? Nehéz lenne azokat a bizonyos prioritásokat felállítani, hiszen eltérő fontossággal bírhatnak olyan dolgok, amik egyeseknél nem annyira jellemzőek, mint másoknál. Nevezetesen: sok hasonlóság a férj illetve feleség érdeklődési köre, céljai, viselkedés kultúrája, értelmi-, érzelmi intelligencia szintje között. De az is általánosan elfogadott, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ami az én felfogásomban teljesen másként kapott értelmezést, ti. az ellentétek - főleg ha azonos erősségűek - inkább kioltják egymást, következésképpen már nem nyer értelmet az, hogy a másikat rendre győzködjük a magunk vélt vagy valós igazságáról...
Amikor már eljutottunk erre a "szintre" MÁS KIUTAT KERES(S)ÜNK!? Ez a lehetőség a válás, amellyel elsősorban magunkat akarjuk kedvezőbb helyzetbe hozni, a másikra is ugyan kiterjeszthetjük eme "nemes" döntésünk kedvező tudatosítását, de ez rendre nem így alakul.... A közös megegyezés sem azonnali döntés következménye, hiszen addig pontosan az ellenkezőjét folytattuk éveken át hites feleségünkkel. Mielőtt az olvasó megvádolna, hogy kezdenek zavarossá válni a gondolataim, s a mondandóm nem előre mutató; kijelentem, hogy ezt az írásomat kizárólag a finomra hangolt jobbító szándéktól vezérelten igyekszem "papírra vetni" alias bepötyizni a szövegszerkesztőbe. Tehát: a fenti bevezetőmben taglaltakat azzal indokolnám, hogy manapság igen könnyen elválunk attól, akivel állítólagosan egy egész életre elköteleztük magunkat, másfelől sokan vannak hasonló korú férfitársaim, akik nem merik ezt a komoly és nehéz döntést életük derekán felvállalni. Azért nem, mert sokkal erősebb bennük a megszokás, mint a másik iránti ellenszenvük, tehát inkább napi szinten nyüstölik a nejüket, mintsem meg kelljen válniuk azoktól a viszonylagos kedvezményektől, amiket mégiscsak kedves feleségük biztosít rendre, nap mint nap: tiszta ruha, takarítás, főzés, mosogatás és egyéb asszonyi házi-munkálatok garmada. Gondoljunk csak bele egyszer legalább a másik helyébe, hogy mit is várhatunk el tőle? Legyen tiszta, csinos, munka után otthon is dolgozzon/végezzen házimunkát, sőt egyszerre legyen jó, szófogadó, lehetőleg csendes feleség, kívánatos nő - időnként akár dögös kurva - barát és szerető? A gyermek nevelés viszontagságairól már nem is szólva... hát, ki is menjen például az iskolai fogadóórákra ill. szülő értekezletekre?
Mi ezt bevállalnánk valaha is? Ugye nem?!
Visszakanyarodva a témához, a váláshoz szükséges - már említett - bátorság nem abban áll, hogy a másikkal ezt a szándékunkat közöljük, hanem jóval előtte az, hogy magunkkal szemben merünk bátrak lenni és további életünkkel nem keseríteni a másik életét. Tisztában vagyok eme kijelentésem jelentőségével, de hosszabb magyarázkodás helyett inkább elég csak arra utalnom, hogy korombeli házasságban lévő férfitársaim zöme is elválna, de nem teszi meg, mert neki úgy kényelmesebb. Tudnám folytatni a saját példámmal, de inkább kivárom, hogy mi lesz a további sorsa ezen irományomnak... Üdv: aszir (folyt. köv.)
