Az idén a páromnak rengeteg munkája volt, szinte csak havi egy hétvégén volt itthon. Ezért aztán igyekeztünk a nyári szabinkat összeegyeztetni, hogy legyen két hetünk, amit csak kettesben, együtt tölthetünk. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ez mennyire nem volt egyszerű, de végül úgy tűnt, szerencsésen alakul minden, sőt egy egész hónapig itthon lesz. A gyerekeim a terv szerint egy hetet a mamánál töltöttek a szünetből, kettőt meg az apjukkal, így én is szabad voltam. A szabi előtti hétvégén a páromnak valami dolga akadt, így én a családdal (gyerekek, tesóm és az ő barátai családostul, kutyástul) elmentünk kirándulni. Nem akarom a részletekkel húzni az időt, lényeg, hogy megcsúsztam, és eltört a bokám. Nesze neked nyári program!

Még szerencse, hogy legalább a gyerekek vakációja nem esett kútba. Még aznap este megműtöttek, aztán csütörtökön már mehettem is haza. Igen ám, de a negyediken lakunk, lift nincs. Most jön a történet lényege: a párom azonnal felajánlotta - merthogy szerinte ez természetes - hogy amíg ő itthon van, nála lakjak, és ő majd ápol. Vegyes érzésekkel mentem ebbe bele. Egyrészt persze vele akartam lenni, másrészt meg szégyelltem, hogy ilyen magatehetetlen vagyok (az első héten csak vécézni kelhettem fel). Féltem tőle, hogy nem tudja, mit vállal, és talán hamar elege lesz belőlem. Nem így lett, nagyon pozitívan csalódtam. Egész idő alatt csodálatosan viselkedett, mindent megtett a kényelmemért. Már szinte nekem volt kínos, hogy így körülugrál. Bár alig volt étvágyam, a kedvenc kajáimat hozta (sőt főzött is), minden nap meglepett valamivel: virág, csoki, egy jó film, és végig mellettem volt. Két hét után - mikor már úgy látta, hogy tudok biztonságosan mankóval közlekedni - rá tudtam beszélni, hogy legalább néhány órára magamra hagyhat, mozduljon ki, menjen el a barátaival dumálni. Még ezt is úgy szervezte meg, hogy inkább hozzánk hívott vendégeket. Öt hétig, amíg nem kellett dolgoznia, csak velem foglalkozott: elvitt az orvoshoz, a munkahelyemre, intézte az ügyeimet, hétvégente elhozta a gyerekeket, mindent megtett, amit lehet. Én totálisan meg voltam hatva ettől (a férjemtől annak idején fele ennyi törődést se kaptam), ami azt illeti, egész életemben hálás leszek neki ezért. Eddig is szerettem, de most úgy érzem, ő az igazi számomra. Lehet, hogy a kapcsolatunk nem tökéletes, de pontosan azt kapom meg tőle, ami nekem a legfontosabb: valódi törődést és rengeteg szeretetet. Nagyon remélem, hogy éppen olyan boldoggá tudom tenni, mint ő engem. Az a pár dolog, ami régebben bosszantott, vagy nem nagyon tetszett benne, már egyáltalán nem számít. Tudom, hogy a hibái ellenére nagyszerű ember, és örülök, hogy a korábbi problémák ellenére - amikről írtam is - mellette maradtam, mert nagyon megérte. Most végre megismertem, hogy mi lakik a "kemény kéreg" alatt, és nagyra értékelem ezt a kincset, amit találtam. Bocs, ha egy kicsit sziruposra sikeredett, de még mindig elragadnak az érzelmeim, ha erről beszélek.