Sokáig voltam egyedül, amíg egyszer csak megjelent az életemben S. 29 éves, jó humorú, rendes pasinak gondoltam őt. Csak az volt a baj, hogy foglalt volt. Egy közös baráti társaságban ismerkedtünk össze, ahova egyedül érkezett. Sokat beszélgettünk, mígnem kiderült, hogy van valakije. Nem is bántott nagyon, mert akkor csak gondolati szinten foglalkoztam vele, egyszerűen csak megjegyeztem, hogy „igen, ez egy helyes pasi”. Elkérte a mélcímemet, mondván, hogy küld rá valami vicceset. Majd elment. Másnap délben átküldött egy kandikamerás videót, amin átvernek egy színészt. Szerintem nem csak erre kellett neki a címem : ) Ügyes manőver, meg kell hagyni!

Aztán levelezni kezdtünk. Elmesélte, hogy nincsenek jóban a barátnőjével. A pontos okot csak homályosan fejtette ki, de nekem az jött le, hogy stílusbeli különbségek állnak közöttük, ugyanis a csaj diszkós volt, a srác meg nem. Hogy pontosan milyen volt, nehéz megmondani, de semmi esetre sem diszkós, akkor már inkább rocker (ha van még ilyen). Hónapokig csak leveleztünk szerencsére attól megkímélt, hogy a barátnőjéről panaszkodik, pedig éreztem, hogy tudna mit. Árnyaltan ott volt minden levelében. Ezalatt nagyon gyötrődtem, és legszívesebben megírtam volna neki, hogy „legalább magadnak ne hazudj! Tudod, mi lesz a dolog vége, miért húzod az időt?” Aztán egyik levelében elmesélte, hogy szakítottak. Most erre mit feleljek? Hogy erre vártam? Kifejeztem részvétemet, de többet nem tudtam írni erről. Ízléstelennek gondoltam. Szünet állt be. Pár hét múlva randira hívott. Arra a mélre csak 24 óra múlva válaszoltam, hogy ne lássa, mennyire vártam ezt : )) amikor találkoztunk csókolommal köszönt, én meg elmondtam neki, hogy csajoknak soha nem köszönünk csókolommal, mert öregíti őket. Járni kezdtünk... és még mindig együtt vagyunk. A tanulság annyi, hogy néha érdemes várni.