„Szépen lassan beleszerettem D.-be. Ő erről nem tudott semmit. Egyszer viccelődött csak azzal, hogy csinálhatnánk hármasban, de ez megmaradt viccnek” – a szövevényes történetből megtudhatod, miért nem tanácsos más férjébe beleszeretni és milyen bölcsek tudnak lenni néha az anyák. Azok az anyák, akik tárt karokkal fogadják a családba befurakodni, majd onnan kifurakodni kívánó rivális nőket.
Sziasztok! Fel vagytok készülve egy igazi szappanoperára? Akkor bele is vágok. Nem lesz egyszerű történet. Lány vagyok, 27 éves. 7 éve történt, amikor még D.-vel kollégák voltunk egy cégnél. Együtt léptünk ki, mert a főnökünk korrektnek vélte a Kevesebb pénz / több munka – elvet. Részben ez az élmény kovácsolt össze minket igazán, de már előtte is jól megvoltunk. Szigorúan mint barátok, ugyanis D. friss házas volt már akkor. Munkatársként nagyon sokat lógtunk együtt, éjszakai bulik, koncertek melyekre gyakran a feleségét is elhozta (tiszta dolog volt), ha a gyereket pár órára az anyósánál le tudta rakni. Mindkettejüket kedveltem. A család része voltam. Többször aludtam náluk egy-egy éjszakába nyúló buli után, és ha D. az asszonyt nem akarta felzavarni, a nappaliban, egy ágyban aludtunk.
Persze, nem történt semmi, rám se nézett. Szinte már aludt, amikor a feje a párnához ért. Egy barátnőm erre azt mondta, lehet, hogy látszólag nem akart semmit, de este, amikor aludtál legalább 2x kiverte rád. Ezen sokat nevettünk. De nem hinném, hogy megfordult volna ilyesmi a fejében. Igazi, egyenes jellem volt, megbízható férfi-ritkaság, talán ezért is kedveltem őt. A félrelépés fel sem merült. Nős volt, egy 1 éves gyerekkel és ezt tudomásul vette mindenki. Ha netán megtenné és lebukik, minden borul. Minden. Bár az asszony olyan kenyérre kenhető, hogy egy kis sírás után megbocsátana neki mindent, mert nagyon szereti. D. felesége kedves, csinos csaj, mindig leste a kívánságom, főzött, készült, ha meghívtak vacsorára - aztán együtt boroztunk hármasban az erkélyen. D. anyukája is nagyon szeretett, és én is őt. Érzi az ilyet az ember. És hogy később mit éreztem? Azt, hogy én szépen lassan beleszerettem D.-be. Ő erről nem tudott semmit. Egyszer viccelődött csak azzal, hogy csinálhatnánk hármasban, ő, az asszony, meg én, de ez megmaradt viccnek. Nem is mentem volna bele. Egyre jobban beleszerettem D.-be. És hülye módon féltékeny lettem a nejére. Nem tartottam a lelki távolságot D.-től. Ez hiba volt. Döntenem kellett. Elhatároztam, hogy minden drámai őszinteségi roham nélkül egyszerűen nem találkozom vele/velük többet. Viszont nem is magyaráztam meg nekik, hogy miért. Egyszerűen nem vettem fel többet a telefont, ha hívott és nem válaszoltam a leveleire se. Hamar el is tűnt. Sírtam. Egy közös barátunk elmondta, hogy D. nem érti a helyzetet és annyival lerendezett, hogy „ilyen barátra nincs ideje és akkor hagyjuk az egészet”. Megszakadt a kapcsolat. Kiléptem a családból.
2 év múlva, a szülinapomon felhívott a közös barátunk és D. anyja, hogy találkozzunk. Koccintanának rám. Jó. Nem fog jót tenni, de kíváncsi voltam, mi van velük. Találkoztunk, beszélgettünk: reméltem nem kerül szóba D. és kis családja, (persze, reménykedtem benne, hogy mégis). Én kerültem a témát. És szóba is került: megtudtam, hogy nagyon jól megvannak, várják a második gyereket. Rosszul esett. Elhatároztam, hogy végleg megszakítom a kapcsolatot az egész famíliával. Pár hét múlva megint hívott D. anyja, találkozni akartak, de lemondtam.
Hosszú szünet. Azt hittem végleg lezártam magamban. Kicsit el is felejtettem őket. Időközben volt 2 barátom, de nem sokáig tartott egyik sem. Újabb 2 év telt el, amikor D. anyja, megint felhívott. Ez 2 hete volt. Nem vettem fel. Szerencse, hogy kijelzi a számát, mert ha véletlenül felveszem, nem tudom, mit mondjak. Arra gondoltam, hogy írok egy tisztázó mélt a közös barátunknak, aki úgyis visszamondja D. anyjának: annyit akartam csak volna megírni, hogy nem értem, miért hívogat D. anyja, ahelyett hogy örülne, hogy lekoptam a fiáról. Ugyanis tudta, hogy beleszerettem… Honnan? Amikor még jóban voltunk, simán rákérdezett én meg simán elmondtam neki. Azt mondta, hogy minden pillantásomban és mozdulatomban látszik, ezért kérdezett rá. Semmi dráma nem volt, simán, lazán, puszta megállapításként, mintha nem is az ő fia lenne. Nagyon fura volt. Egyáltalán nem lepődött meg. Én viszont el akartam süllyedni hogy ez ennyire nyilvánvaló. Nála fiatalosabb és megértőbb nővel még nem találkoztam, pedig 53 éves – ebben a korban azért a legtöbb ember már droid. De ő csak mosolygott és annyit mondott… hogy nagyon sajnálja. Itt nem tudtam tovább beszélgetni vele. Nem szeretek megnyílni. Amikor kicsikarnak tőled egy vallomást, valahogy olyan érzés, mintha megerőszakoltak volna. Ezután 10 percre bezárkóztam a vécébe sírni. A közös barátunk elmondta, hogy a felesége és D. is tudja, hogy többet akarnék barátságnál. Szégyelltem magam. De az volt a leglesújtóbb, hogy amikor ez a hátam mögött téma volt, nem vették komolyan az egészet – csak vicc szinten: kinevettek. Kinevették az érzelmeimet. Egy abszurd lény voltam. Még jobban el akartam süllyedni. A közös baráttal pedig ezért szakítottam meg minden kapcsolatot. Mit érdemel a rossz hír hozója, ugye… : ) Azt nem tehetem meg, hogy csak D. anyjával tartom a kapcsolatot, mert ha felmelegítjük a régi barátságot, előbb-utóbb összefutok D.-vel és a kedves nejével + a 2 gyerekkel… és akkor mit mondok majd? Miért tűntem el? Ennek a történetnek nincs megoldása, azon kívül, hogy olyan szinten elfelejtem őket (D.-ét, a feleségét és minden közös élményt), hogy már a nevére se emlékezzek. Remélem érthető volt ez a szerelmi sokszög, ha nem, akkor bocsánat! Viszont ha tud valaki valami használható tanáccsal szolgálni, memóriatörlő házi praktikával, szívesen fogadom.
