Kedves CsP! Két éve vagyok együtt a barátommal, (ő 27, én 25) sejtem, hogy olvassa a blogot, ezért nagyon át kell gondolnom, mit is írok róla, hogy ne ismerjen magára. Amikor annak idején összejöttünk, nagyon szerelmes voltam és vele akartam lenni állandóan, talán életem végéig is. 1 éve összeköltöztünk. A szerelem nem múlt el részemről, de úgy érzem, hogy szűk a helyiség, ha ő is ott van. Tudom, hogy ő az igazi, mégsem akarom, mi van velem?

Veszekedni nem szoktunk, a duzzogás sem az én műfajom. Pár hete elköltöztem tőle, vissza a szüleimhez. Nem értette. Azt mondta, biztos szakítani akarok vele, és ezzel köszönöm meg a 2 éves együttlétet. De nem tudtam elmagyarázni neki azt az érzést, ami még előttem is ködös volt. Azaz, tudom, hogy ő az igazi… nála jobbat nem is keresek, és nem is találnék. De itt ez a valami, egy „valami-érzés”, ami azt mondja, hogy maradjak távol tőle. Most egyedül vagyok, ő is, és ennek sincs semmi értelme, mert folyton rá gondolok, hogy milyen jó lenne vele – de amikor ott állok előtte, arra gondolok, hogy milyen jó lenne egyedül. Sajnálom, hogy ilyen X-aktával nyomasztalak titeket, de tényleg érdekel egy független oldal véleménye is. Esetleg hátha olvassa a blogot szakember, vagy hozzáértő valaki, aki tud valami érdemlegeset tanácsolni. Persze, a végső megoldás az lenne, ha szakítanánk, de ezt egyikünk sem akarja. Köszönöm szépen! AA