Van egy kolléganőm, akivel elég jó viszonyba kerültem. Én előbb jöttem ehhez a céghez, ő csak három hónappal utánam, így valahogy mindig úgy tekintettem a dologra, hogy viszonylag mindketten újak vagyunk még itt. Ez már egy jó alap a beszélgetés kezdeményezésére. Nagyjából eddig jutottam nála: egyik nap a folyosón megszólítottam és kérdezgettem, hogy érzi itt magát, mit is csinál pontosan. Közvetlen, kedves lány. Legközelebb amikor összetalálkoztunk, újra a folyosón, most ő szólított meg.

Általános témákról csevegtünk, talán 10 percet. Nagyon boldog voltam. Már naponta beszélgetünk, ha összefutunk, mélezünk is, de írásban nem túl érdekes dolgokról, leginkább a „vicces videó-hülye kép” vonal megy. Úgy érzem, ha akarok tőle valamit és nem szeretnék balf*sznak tűnni, lépnem kéne felé. De először szeretném megvárni, míg eloszlik a rózsaszín köd, amitől hajlamos vagyok elbaltázni dolgokat és hülyén viselkedni, kapkodni. Utána józanul aztán belevágok. Szóval randira hívnám. De hogyan tegyem, hogy legalább egy kávéra meghívjam, amit nem a munkahelyi büfében, hanem jóval kellemesebb helyen kapni?

Miért gondolom azt, hogy érdeklem? Mert ő kérdezett rá először, hogy van-e feleségem/barátnőm, az egyik összefutásunk alkalmával. Annak kapcsán került szóba, hogy ki, hova és kivel megy/ment nyaralni. Elmondtam, hogy cirka 4 hónapja mentem szét a barátnőmmel, nyaralni meg nem mentem sehova. Nem kérdezte meg, hogy miért mentünk szét, csak annyit mondott, hogy sajnálja. Ha rákérdezett volna, elmondtam volna, hogy nem volt semmi dráma, egyszerűen ez a kapcsolat ennyi volt. Én udvariasan visszakérdeztem, és neki van-e párja? És most jön a dolog neheze: azt mondta, hogy 8 hónapja meghalt, autóbalesetben. Na, puff. Szóval hamarosan randira akartam hívni… csak ez volt a gond.