„De hiszen együtt vagyunk, szeretjük egymást, nekem mindent elmondhat. Azt mondta, pont ez az, ugyanis rájött, hogy már semmi sem a régi” – ami nagy szerelemnek indul, még lehet nagy koppanás. Levélírónk felkarol egy elesett pasit, gerincet és önbizalmat ad neki, majd elengedi a nagyvilágba. Az új tartását hamar más lányok is kiszagolják, és lecsapnak rá. Persze, a pasi tagadja, hogy másik csaj lenne a képben. Peeeersze.
Kedves CsP! Idén nyáron ért véget egy kapcsolatom. Lány vagyok, amikor összejöttünk 25 éves voltam, ő pedig 26. Nagy terveket szőttünk, örök szerelem, esküvő, gyerek, család, stb. A kezdeteket 2009 nyarára lehet tenni. Akkor jöttünk ugyanis össze. Nem messze laktunk egymástól, sokat találkoztunk. Őt az én szüleim imádták, ő is jóban volt velük, meg a nővéremmel. Hamar befogadták, már-már családtag lett. Bevallotta, hogy évek óta nincs / nem volt barátnője, mert sem ideje, sem idegállapota nem volt rá. A szülei folyamatosan szipolyozzák. Átlagos, aranyos srác volt, talán éppen ez tetszett benne – semmi extra, de a cinikus humorát szerettem.
Szóval sokáig nem volt senkije, majd összejöttünk, én megértettem az ő problémáit és ezért nagyon hálás volt. Minden nap elmondta, milyen fontos vagyok neki. Örültem, hogy végre találtam egy olyan pasit, akit komolyan lehet venni, végre itt van az a kapcsolat, amit sokan csak hajkurásznak. Úgy éreztem, sínen vagyunk. A barátom elmesélte, hogy a szülei idióták, nem nagyon szereti őket - ugráltatták, azt kellett csinálni, amit követeltek tőle. Például ki akart menni Angliába, már meg is volt a helye, minden, de a szülei nem engedték. Pedig nem a pénzét akarták (csak elb*szni a jövőjét ebben a kellemes kis országban), mert volt nekik lóvéjuk elég, a papa ügyvéd, az anya is a jogiparban, képzelhetitek. Egy nagy családi veszekedés után a fiú bepattant az apa kocsijába, és elhajtott vele. Csak úgy cél nélkül. Hajnalban összetörte, neki nem lett baja. Ezután lenyugodtak a kedélyek, a szülők is engedékenyebbek lettek. Ám a szülei engem változatlanul utáltak, ahogy a kezdetektől. Hiszen én is zavaró tényező voltam. Csoda, hogy azt hagyták, hogy a fiú elköltözzön otthonról – igaz, csak egy közeli házba, ami a nagyanyjáé volt. Tehát az ellenőrzés alól nem sikerült kibújnia. Egyetlen gyerekként ez volt a sorsa. Állítólag (a pasim szerint) azért bánnak vele így, mert az első tervezett gyerekkel elvetélt az asszony.
Én mindenben támogattam, együtt nyaraltunk, a családom is befogadta – aztán egyszer egy hétre eltűnt. Se szó, se beszéd, se képeslap. Amikor visszajött, átjött hozzánk, megebédelt és átnézett rajtam, beszélgettünk ugyan, de csak félvállról. Utána napokig semmi, majd nem bírtam tovább és megkérdeztem, mi baja, megint a szülei? Azt mondta, nem. De hiszen együtt vagyunk, szeretjük egymást, nekem mindent elmondhat. Azt mondta pont ez az, ugyanis rájött, hogy már semmi sem a régi. Bejelentette, hogy kiábrándult belőlem. Így ahogy írom. Ilyen hirtelen, egyszer csak ott voltak a kész tények az orrom előtt. Rákérdeztem. Azt mondta, nem egy másik lány van a képben, egyszerűen elmúlt, nincs más mondanivalója. Elment és többet nem is láttam.
Ő abszolút nem ilyen volt, mi lett azzal a kedves fiúval, akit megismertem, miért ment át ilyen változáson? Így még nem csalódtam emberben. A jelen: pár hete rám írt, hogy mi van velem. Haragszom-e? Nem válaszoltam. Találkozni akart. Szó sem lehet róla. Szép napot: Judit
