Azért írok, hogy legyen egy ilyen is! A történet két éve és pár hónappal ezelőtt kezdődött. Éppen túl voltam egy jelentéktelen szakításon, és új munkahelyre kerültem. Nem akartam új kapcsolatot, mert úgy éreztem, hogy jó egy kicsit egyedül. Egyik este éppen egy közösségépítő honlapon keresgéltem az új munkatársakat, miközben megpillantottam Őt. Gyönyörű volt, mosolygós, életvidám. Nem lehetett nem észrevenni Őt. Miatta feladtam volna akár az életemet is. Habár ugyanabban a városban laktunk/lakunk, még nem láttam azelőtt sohasem. Lényeg, hogy mindig is beszari srác voltam, így nem mertem még ismerősnek sem jelölni, féltem, hogy mi lenne akkor, így bánatosan feküdtem le. Egész este Ő járt a fejemben, és csak nagy nehezen tudtam elaludni. Másnap este leültem a gép elé, és látom, hogy Gabriella ismerősnek jelölt.

Mint később kiderült, ezen az oldalon meg lehet nézni, hogy ki tekintette meg az adatlapunkat, megnézte, és a képek alapján megtetszettem neki. Aznap este már nem tétlenkedtem, és minden bátorságomat összeszedve (értsd: tényleg minden bátorságomat), írtam Neki egy levelet, melyben megkérdeztem, hogy „találkoztunk-e már?”. A célom az volt, hogy ha visszaírja, hogy NEM, akkor rákérdezek, hogy: „és nem volna kedved?”. De nem jött válasz. Eltelt egy hét, majd még egy. Minden nap megnéztem az oldalt, hogy jött-e üzenetem, de nem. Észrevettem azonban, hogy egy volt osztálytársam küldte neki a meghívót az oldalra. Több se kellett nekem: írtam egy levelet neki, hogy ha esetleg még tartják a kapcsolatot, akkor tudja már meg, hogy van-e pasija a lánynak, és ha nincs, hát szóljon egy-két szót az érdekemben. Pár nap elteltével sem történt változás. Az egyik legjobb barátom volt nálunk, mikor megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám volt, de azért felvettem. Ő volt. Hebegtem-habogtam, alig tudtam válaszolni a kérdéseire, de végül úgy tettük le a telefont, hogy megbeszéltünk egy találkozót. A hangom még a telefonbeszélgetés után is remegett. Még aznap küldött egy levelet is, amiben megadta az msn-címét. Nekem így könnyebb volt beszélgetnem, így aznap éjszaka nem aludtunk, csak beszélgettünk. A találkozó végül is elmaradt, és csak nagy nehezen tudtunk összehozni egy újat, hol nekem, hol neki nem volt jó az időpont. Az első telefonbeszélgetés után körülbelül két hét telt el, mikor tudtunk találkozni. Felemelő élmény volt. Élőben még talán szebb volt, mint a képeken. Nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik, pedig de. Randi randit követett, jártunk mindenfele, rengeteget sétáltunk, és nagyokat beszélgettünk. Nem hittem, hogy valaha is találkozok majd egy olyan lánnyal, mint Ő. Aztán hirtelen aggasztó sms-t kaptam. Tudtam, hogy miért akar találkozni, és igazam lett. Megismerkedésünk előtt egy idősebb pasival volt együtt, aki most felkereste Őt, és emiatt időt kért, mielőtt lenne köztünk valami. Ugyanis addig tényleg, csak beszélgettünk és nagyokat sétáltunk. Egy hetet adtam Neki, hogy átgondolja, de annyi sem kellett. Három nap elteltével hívott, és azt mondta, hogy hiányzok neki. Nagyon boldog voltam, és még aznap találkoztunk. Soha többé nem esett szó arról a pasiról. Teltek a hónapok, Ő suliba járt én meg dolgozni. Nagyon boldogok voltunk együtt. Közben volt egy kulcscsonttörésem, és sokáig voltunk nálunk, ápolta a „kis beteget” :D Eljött a nyár, voltunk nyaralni, aztán telelni is, és eljöttek a vizsgái. Feszült lett, és ez rányomta bélyegét a mindennapokra. Sokat vitáztunk, de úgy tűnt mindent túlélünk. Tudtam, hogy csak a vizsgák miatt van, és végül is mindent megbeszéltünk. Sikeres vizsgák után munkakeresés, és a jövő tervezgetése jött. Összeköltözés, -eljegyzés, -házasság. Bizonytalanok voltunk, hogy hogyan legyen az eljegyzés. Kettesben? Titokban? A család előtt, vagy egy bulin? Végül jött egy hír, ami után már nem kellett ezen gondolkodnom. Nyár lévén lementünk a Balcsira, de idén kettesben, család nélkül. Fantasztikus egy hét volt, és éreztem, hogy azt várja, mikor kérem meg a kezét, de nem. Nem tettem meg. Jobb tervem volt. Ez év (2009) októberére a cégnél csoportos kirándulást szerveztek Prágába, egyénileg kellett fizetni, de külön busszal mentünk ki. Kihagyhatatlan lehetőség. Titokban megvettem a jegygyűrűket és elrejtettem otthon. Nem tudta senki, hogy mire készülök, így a legnagyobb meglepetés éri, ami valaha is érheti Őt. A prágai Károly hídon voltunk, mikor a csoporttól kicsit félrehívtam. Azt hitte, hogy a folyót akarom megnézni, de nem. A híd szélénél kisebb volt a tömeg, és egy festőállvány mellett álltunk meg. Nem messze egy idős férfi hegedült. Gondoltam, ekkora mázlim nem lehet. Átkaroltam és csendben szinte a fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem, és azt szeretném, ha mindörökké együtt lennénk. Azt hitte, hogy nincs arra pénzem, hogy gyűrűt vegyek (nem tudta, hogy fél éven át spóroltam), így már ekkor igent mondott. A hideg zuhany csak ekkor érte, mert letérdeltem elé, és elővettem a gyűrűket. Láttam rajta a meglepődöttségét, és hogy könnycseppek jelennek meg a szeme sarkában. Négyszer mondta egyre elfúló hangon, hogy igen, és gyorsan magához húzott, mikor felálltam. Ekkor vettük észre, hogy egy kisebb csoport gyűlt körénk, és tapsolni kezdtek. Ez volt életem legfelemelőbb élménye, szinte hollywoodi sztori. Nagyon élveztem, hogy ez velem történik. Korábban is lett volna rá alkalmam, hogy megkérjem a kezét, de azokra nem emlékeznénk ennyire, ez volt a tökéletes, ez olyan, amit nem lehet megismételni soha. Két napig nem tért magához, kb. egy fél méterre járt a földtől. Nagyon boldogok voltunk, vagyunk és remélem nagyon sokáig azok is maradunk. Mindenkire vár valaki, akivel a menyben járhat, és én megtaláltam Őt. Hogy mi lesz vége? A jövő a megmondója, de ha minden jól megy, akkor: esküvő-ház-gyerekek-nyaraló-nyugdíj-unokák- ….boldog vég! Üdv: Paál Gabriella és Rehor Gyula