Az egyetlen ok, amiért végül igent mondtam, hogy megígérte, megváltozik. Illetve, nem is meg, hanem vissza. Olyanná, amilyen volt. Olyanná, akibe beleszerettem, és akit szeretek a mai napig. Bizony-bizony, még most is szeretem, akármit is gondoltok majd, ha végigolvastátok. Persze, ez már nem szerelem. (Tudom, itt vascső, meg minden, de nagyon szerelmes voltam és a tündérmesékben is hiszek a mai napig.) 4 éve vagyunk együtt. A kapcsolatunk eleje is inkább viharfelhős volt, mint rózsaszín. Ugyanis a környezetünk képtelen volt elfogadni kettőnk kapcsolatát. Ennek egyik oka a korkülönbség volt, a másik pedig az „elődöm”. Próbáltam nem magamra venni a rengeteg bántást és piszkálódást, de van egy szint, ami után már nem tud többet lenyelni az ember. Nálam is eljött. Kiborulások, sírógörcsök következtek, de szigorúan akkor, ha más nem látott, maximum a férjem. Nem adhattam meg azt az örömöt, hogy lássák a szenvedésemet. Ez a képmutatás kifelé, pedig rengeteg energiámat emésztette fel. Viszont a férjem soha, egyetlen egyszer sem állt ki mellettem a barátaival szemben. Megtörtem. Már nem voltam az a csillogó szemű, mosolygós lány, aki előtte. A barátaim nagy része ezt hangoztatta is, próbáltak felvidítani, de hosszú távon nem ment.

Szerelmes voltam, mint még soha! Nem hallgattam senkire, csak a páromra. Otthagytam a várost, ahol éltem, a lakásomat, a barátaimat, leszoktam a dohányzásról, megszakítottam a kapcsolatot azokkal az ismerőseimmel, akiket nem szeretett, nem jártam többet bulizni, hozzá költöztem, mindent feláldoztam érte. Az egész életemet, a szokásaimat, a külsőmet, az öltözködésemet, mindent átalakítottam olyanná, amilyenné szerette volna. A mai napig egyetlen polcdarab az enyém az otthonunkban, valamint egy ruhás szekrény. Ha valaki átjön hozzánk és szétnéz, sosem jönne rá, hogy nem egyedül lakik itt a férjem. Semmi sem utal rám. Talán csak a fogkefém. Tökéletesen tükrözi a kapcsolatunkat a házunk, hiszen ott is minden kizárólag róla szól.

De a fő probléma nem is ez, hanem az, hogy egyszerűen nem foglalkozik velem. Sosem. Már régóta nem beszélget velem, csak ha valamit el kell intéznem neki. Ül az egyik szobában a gép előtt, én pedig a másikban. Aztán megunom és lefekszem aludni. Másnap pedig kezdődik elölről ugyanez. Soha semmilyen ünnepre nem kapok semmit… Nem tárgyi dolgokra gondolok, még egy névnapi puszit sem ad. Sosem főzi ő a reggeli kávét, sosem csinált reggelit, sosem mosogatott még el egyetlen poharat sem. Volt olyan, hogy négy napra el kellett utaznom. Amikor hazaértem, akkor a mosogatóban és az asztalon várt a 4 napi pohár- és tányérmennyiség. Sosem porszívózott. Sosem törölgetett. Egyszerűen mindent én csinálok. Nem, ez nem túlzás. Tényleg így van. Neki minden fontosabb, mint én. Még az én családommal is sokkal többet foglalkozik, mint velem. Vicces, nem?

Régen nem zavartak annyira ezek a dolgok. De már nincs lángoló szerelem és lila köd. És felnyílt a szemem is. Egyszerűen semmi sincs, ami mellette tartson, kivéve, hogy szeretem. Nagyon szeretem és nem akarok fájdalmat, csalódást okozni. Ezerszer elmondtam neki ezeket a dolgokat, de ő mindig csak kinevetett, meg azt állította, hogy nem így van. Pedig nagyon is így van. Megpróbáltam rengeteg módon javítani a kapcsolatunkon, de semmi sem segített. Megfulladok mellette. Elszívja minden erőmet. Ha pedig programot csinálok magamnak valamelyik barátnőmmel, akkor utána tutira beleköt valamibe. Az a mániája, hogy a barátnőim ellene hangolnak. Pedig kicsit sem. Sőt! Ha ők nem lennének, már régen elhagytam volna. Unalmasak és üresek a napjaim.

És most következzen, ami miatt igazán jöhet a vascső. Az egyik barátnőm munkahelyén megismerkedtem az egyik munkatársával. Mint egy mágnes, úgy vonzott magához, de nem történt semmi. Aztán 1 héttel később felhívott a barátnőm, hogy elkérte a számomat, megadja-e? Csak 3 nappal később döntöttem úgy, hogy OK. Elindult az sms-és telefonáradat. Újra kinyíltam. Vidám voltam és fülig ért a szám. Aztán találkoztunk és elcsattant életem legtökéletesebb csókja. Minden pontosan úgy volt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, vagy mint a filmekben. Varázslatos volt... De! Merthogy „de” mindig van. Neki is családja van, valamint 2 felnőtt és önálló gyermeke, bár a feleségével sokkal inkább a megszokás vezérli a kapcsolatot. Zuhantunk a szakadék felé, bár sosem feküdtünk le egymással. Benne minden pontosan megvan, amire szükségem lenne. Aztán váratlanul kilépett az életemből. Sem sms, sem hívás. Szenvedtem. Nagyon. Aztán megint elém sodorta az élet és bevallotta, hogy azért tűnt el, mert úgy érezte, értem mindent feladna, elhagyná a családját is, csakhogy együtt legyünk, de ezt ugyebár nem szabad. Nem teheti meg. És sajnos igaza van. Ennek ellenére újra és újra összefutunk. Ha esetleg pár napig nem jut eszembe, akkor kivétel nélkül mindig történik valami, amiről beugrik. Mintha valami magasabb erő nem hagyná, hogy elfelejtsem. És ugyanez történik vele is. Most eltelt 3 hónap úgy, hogy nem kommunikáltunk, nem találkoztunk. De pár napja ismét összetalálkoztunk. Megőrültem azért, hogy hozzámérjen, hogy rám nézzen, hogy átöleljen. És mivel meg is tette mindezt, tudom, hogy pontosan így érez ő is. Ezeket nem lehet eljátszani. De mindkettőnknek ott van a szemében, hogy ezt nem szabadna megtennünk, hogy ezt el kell nyomnunk magunkban. De hogyan? És meddig? És mi van, ha nincsenek véletlenek? Mi van, ha azért kerülünk folyton egymás látóterébe, mert nekünk együtt kellene lennünk? Mi van, ha csak együtt lehetünk igazán boldogok? Mi van, ha sosem tudjuk elfelejteni egymást? Itt tartunk most. Megszakadt a szívem. Ismét nem tudok mosolyogni. Ismét megpróbálom elfelejteni és beletörődni abba, hogy nekem ez jutott. Beletörődni abba, hogy máshoz mentem hozzá és ő is másé. Mint már az elején is írtam, tudom, hogy jár a vascső. De az érzelmeket nem mindig lehet elnyomni. Bár erős vagyok és tovább fogom játszani a tökéletes feleség szerepét, akkor is, ha belebetegszem. Mert mindezek ellenére is szeretem a férjemet és reménykedem, hogy újra olyan lesz, mint amikor megismertem.