„A tesztoszteron és az adrenalin felszökött - semmi másra nem gondoltam, csak hogy AKAROM ŐT. Minél előbb és minél többször” – a kolléganő kinézi magának a fess kollégát és hamarosan az ágyába is csábítja. Sajnos, nem ő az egyedüli jelentkező, és posztolónk lassan ráébred, hogy az a bizonyos „szeretlek” miért is nem hangzott el… Most bemutatkozik egy igazán sunyi nő. És ha a minőségi sörök szerelmese vagy, akkor ajánljuk figyelmedbe a tegnap beharangozott nyereményjátékunkat.
Sziasztok! Soha nem írtam még semmit semmilyen blogra (a CsP létezéséről is csak pár napja tudok), de valahogy jó ötletnek tűnik most kiírni magamból az alábbi sztorit. Talán sokak számára bagatell történetnek tűnik, nekem mégis felforgatta az életemet egy időre. Így utólag az jut róla eszembe, amikor Jim, az Amerikai Pitében vigyorogva konstatálja, hogy kihasználta egy nő - csak én nem tudok rajta vigyorogni. Már hosszabb ideje egyedül voltam (próbálkozások persze akadtak, de említésre méltó eredmény nélkül), amikor megjelent a munkahelyemen egy új, nálam jóval fiatalabb kolléganő, aki elsőre ugyan nagyon helyesnek tűnt, de még véletlenül sem "célpontnak". Persze azért egy idő után mégis elkezdte birizgálni a fantáziámat, hogy mi lenne, ha mégis...
Jó pár hónapig tartottuk a távolságot; neki volt párja, én meg a "házinyúlra nem lövünk" elvet követve nem próbálkoztam nála. Azt tudtam, hogy régóta együtt vannak, de nincs minden rendben, és talán már unja is őt; valaki másra vágyik. Egy másik "karakterre". Az ő akkori párja egy kölyök, egy otthonülő, fantázia nélküli "melós" volt, én meg egy komoly, 30-as férfi, diplomával, egzisztenciával, vezető beosztásban, célokkal és lehetőségekkel is azok megvalósítására. (Nem a másik leminősítése miatt írom, csak a különbség érzékeltetése végett). Azért az is ott munkált bennem, hogy mi lesz, ha egy időre összejövünk egymással, aztán bukik a kapcsolat, és kerülgethetjük egymást a közös munkahelyen. Szar érzés... most már tudom. Neki nem annyira (könnyedén átnéz rajtam), de nekem annál inkább az (volt egy ideig, de most már minden OK).
Az első néhány hónap eseménytelenül telt, majd egyszer csak kinézett magának és elkezdett rám hajtani! Kacér mosolyok, kétértelmű mondatok, kihívó ruhák, "véletlen" találkozás a kedvenc szórakozóhelyemen. Én meg csak néztem, hogy mi van??? A baráti körömben lévő nők szerint kifejezetten jóképű, humoros, vonzó stb. vagyok, de valahogy mégis mindig nekem kellett az adott nő után futni, soha sem fordítva. Na jó, a 40-es/50-es, kiéhezett nőket nem számítom ide :) Végül is mindig arra vágytam, hogy forduljon a kocka, így élveztem a helyzetet. Ráadásul ott voltak azok a barna szemek, hosszú sötét haj, szép arc és feszes test, amin ízlésesen van mit fogni. Nem plázacica, "csak" a nőideálom. Külsőre imádnivaló volt... hogy mi van belül, az akkor még nem foglalkoztatott. A tesztoszteron és az adrenalin felszökött - semmi másra nem gondoltam, csak hogy AKAROM ŐT. Minél előbb és minél többször.
Ő pedig lazán kidobta az aktuális pasiját, és gyorsan, könnyen, sokszor odaadta magát. Rövid idő alatt bepótoltam vele mindent, ami előtte kimaradt. Munkahelyen, kocsiban, nálam, nála. Utólag már azt mondom, nyilván nagy gyakorlata volt mindegyikben... Én hülye meg azt hittem, hogy ő egy különleges nő. Na, de eddig ez még csak egy hétköznapi történet. A bajok ott kezdődtek, hogy a "fuck buddy" szint nekem kevés volt. Ha egy pár vagyunk, akkor nekem igenis fontos a lelki kötelék, hogy legyenek közös dolgaink, programjaink, beszéljünk egymással, bízzunk egymásban, a párom egyben a legjobb barátom is legyen. Minden kapcsolatba úgy vágok bele, hogy szeretném idővel kimondani és hallani is azt, hogy "szeretlek". Nem látom be, miért ne épülhetne egy kapcsolat a jó szex és a szerelem 50-50%-os pilléreire. Éppen ezért rendszeresen beszélgettünk, érdekelt, hogy mi van vele, hogy érzi magát, programokat szerveztem (étterem, mozi, buli) - romantikusat és pörgőset egyaránt. Mindent fizettem, mindenhez alkalmazkodtam és elfogadtam - jól esett újra lovagiasnak lenni. A többi nő megszűnt létezni a számomra. Ha szétszakadtam a munkában, akkor is mindig volt a számára pár percem egy kávéra vagy néhány csókra a lépcsőfordulóban. Ő pedig rendületlenül mosolygott, és folyamatosan bizonygatta, hogy mennyire jól érzi velem magát (bár azt, hogy "szeretlek", soha nem hallottam tőle), szóval úgy éreztem, hogy (bár bizonyára nem ő lesz majd a feleségem, de mégis) jól megleszünk egymással.Azért voltak gyanús jelek is: soha nem vállalt fel nyíltan senki előtt. Ha valahol közösen megjelentünk, akkor mindig "csak barátok" voltunk; mások előtt se egy csók, se egy ölelés. Ha kéz-a-kézben sétáltunk, és szembejött egy ismerős, még az is előfordult, hogy átszaladt az út másik oldalára. Több kávézóba, pizzériába azért nem mehettünk, mert valamelyik exe vagy annak baráti köre is oda járt. (Ezek tekintélyes számából ítélve már a "kis ribanc" minősítést sem érzem túlzónak.)
Hirtelen megbetegedett; de igen érdekesen: dolgozni jött, de velem már nem tudott egy ideig találkozni. Mással talán igen... Mégis, valamiért hittem és bíztam, hogy ha szép lassan is, de kialakul valami kölcsönösség és ragaszkodás köztünk. Ha semmi sem történt, semmihez sem volt kedve, az sem volt nagy baj, mert már a (hamis) tudat, hogy van PÁROM, is boldoggá tett.Aztán egyszer csak beütött a krach. Egyik este még közös programunk volt (romantikus; a lelki köteléket erősítendő), de már nem úgy beszélt, érintett, csókolt, ahogy az elején. A mosolya viszont még a régi volt - azóta tudom, milyen a hazug, nem őszinte változat. Hazavittem, elbúcsúztunk, és mire én is hazaértem, már jött is az a bizonyos SMS... lapátra kerültem. Hogy miért? Csak. Azóta sem tudtam meg tőle. Sokszor próbáltam még beszélni vele (már majdnem kutyába is lementem), de először csak annyit kaptam, hogy "legyünk barátok", utána meg már semmit sem. Kézenfekvő magyarázat persze akad. Everybody's hooker. Egyik virágról a másikra repkedő pillangó. Van ilyen. Akit csak a saját pillanatnyi kényelme vezérel.
Azóta persze már van újabb áldozata. Szerintem már a szakításunk után azonnal volt. Vagy előtte is. Szegény gyerek, még nem tudja, mi vár rá... vagy tudja, és néhány megdöngetés után ő lép előbb, ő dobja ki a lányt. Utólag persze már én is ezt csinálnám... de majd az élet egyszer helyre teszi őt is. Ez nem fenyegetés - ez törvényszerű. Ne tedd azt mással, amit magadnak sem kívánsz! Ha megteszed, előbb-utóbb veled is megteszik. Néha még elgondolkodom azon, hogy ha újra keresne (nem fog, ez nyilvánvaló; csak elméleti szinten érdekes a kérdés), kellene-e még? A válasz mindig ugyanaz: az érzés igen, de ő soha. Attila
